Már sok helyen írtak a fogyatékkal élők társadalmi elfogadtatására készült új TCR-ekről, főleg dicsérték őket mindenütt, emiatt igazán nem is kéne nekem is írnom róla. Valóban nagyon klassz, hogy színvonalas rendezők készítettek filmeket, végre nem gagyi minőségű szpotokat - itt megnézhető mind a négy. (Jó volna látni gender ügyben hasonlóan elkötelezett filmeseket és Miniszterelnöki Hivatalt.)

Feltűnt viszont, hogy senki nem említette, milyen simán lehet ma Magyarországon úgy alkotni egy hátrányos helyzetű társadalmi csoport érdekében, hogy az alkotók közben teljesen érzéketlenek (ha nem lenne kicsit ízléstelen ebben a helyzetben, mondhatnánk: vakok) maradnak egy másik társadalmi csoport érdekeire, egy másik jelentős társadalmi problémára.

A négy filmből hárommal tulajdonképpen elégedett vagyok, nekem a kerekesszékes tetszett a legjobban. De a vak pár veszekedése, amikor először láttam a tévében, kifejezetten rossz érzéseket keltett bennem, és szerintem sokaknak a gyomra is összeszorult, mert átélt hasonló veszekedéseket, amik aztán a későbbiekben sokkal durvábbak lettek. A vak pár veszekszik, a párok szoktak veszekedni - ezen alapul a film, vagyis ahogy a szlogen mondja: " ugyanúgy élnek, ugyanúgy éreznek". Ezzel mondjuk alapból nem értek egyet, nem, a vakok nem ugyanúgy élnek, hiszen nem látnak, és ez jelenleg még nagyon sok mindenben akadályozza őket (mondjuk ezt a filmet se látják, bár lehet, nekik így jobb is). Ráadásul ez a szlogen azt mondja, hogy ilyen a párok élete, a férfiak Miss Röfinek csúfolják a nőjüket, ócsárolják a főztjüket, a nők meg tányért csapkodnak hozzájuk. Számomra ez így egy rossz és vállalhatatlan üzenet, és éppen a szlogen, illetve az egész film célja ellen dolgozik, hiszen nem szeretném azt hinni, sőt, nem gondolom, hogy ez a "normális, átlagos" családi élet, illetve annak egy pillanata. Nem gondolom, hogy a szóbeli és pszichológiai erőszakot normalitásként kellene bemutatni, csak azért, hogy a vakokat elfogadtassuk a többségi társadalommal.